Interjú Gergely Ildikó egyetemi mestertanárral. A neves szakemberrel – aki az elméleti és gyakorlati tapasztalattal egyaránt bír - az óvodai testnevelés múltjáról és jelenéről, a pedagógusok és a szülők felelősségéről és szokásrendjeiről, valamint a játék és a mozgás egymásba fonódó és egymást kiegészítő fogalmairól beszélgettünk.
Lát-e valamilyen változást a mai gyerekek mozgásfejlettségében, és ha igen, akkor az miben nyilvánul meg?
Két végletet fedezhetünk fel a mai gyermekek esetében. Egyfelől vannak olyanok, akiknek a szülei sportolnak vagy sportos életmódot folytatnak, másfelől vannak azok, akiknek a szülei kimondottan autóval közlekednek és a gyerekeiket is folyamatosan azzal mozgatják. Az óvodáskorú gyerekek mozgásfejlettsége ennek viszonylatában ma 50-50 százalékban mondható nagyon jónak illetve nem megfelelőnek, vagyis középút az összevetésben nemigen áll fenn. Változtatni éppen ezért szükséges, de tudomásul kell vennünk, hogy a szülő szokásaira nem lehetünk ráhatással, így a felelősség teljes mértékben a pedagógusra fog hárulni. Az óvodapedagógusra, de a tanítókra is számítanánk, nagyon jó továbbképzések állnak rendelkezésre, például a Magyar Diáksport Szövetség szervezésében szenzációsan hatékony kurzusokra lehet jelentkezni, ráadásul ezek ingyenesek. Erre oda kell figyelni, és sok másra, például az óvodapedagógusnak arra az alapvetésre, hogy egy mai gyerek spontán nem mozog sokat, megváltozott az életformája már, viszont a nevelőknek rá kell ébredniük, hogy ezáltal a régi módszereket sem lehet változtatás nélkül, mintegy rutinból felhasználni.
Mik lehetnek az új módszerek alapjai?
Látnunk kell, már nem elég a heti egy nagy testnevelés és a 15 perces kistestnevelések, kerülni kell a nagy ismétlésszámú feladatokat tartalmazó gyakorlatokat, mert azoknál a gyerek nem gondolkodik, így nem is fejlődik, vagy csak kis mértékben. Sok a tennivaló, mert más kor gyermekének más módszerekre van szüksége. A kulcsszó a játék lesz, ott nincs holtidő, ott lehet közben differenciálni. Viszont nem úgy értem a differenciálást magát, mint régebben, hogy a gyerek valamit nem tud, akkor mást kell csinálnia, hanem akképpen, hogy a közösen végzett mozgás során kiviláglanak a különbségek és mi menet közben tudunk észrevétlen korrekciókat alkalmazni. A differenciálás természetesen megjelenik az értékelés során is, logikusan azonos feladat esetén más lesz az elvárásrendszer a nagycsoportos és a kis hároméves megítélésekor.
Milyen elakadásokat, hátrányokat lehet a mozgással kompenzálni, kijavítani?
A problémamegoldó gondolkodás az, amely a játékos testneveléssel abszolút fejlődik, és az összes többi tanulási képesség is játékosan sokkal jobban fejlődik. Az őseink is játszottak, az állatvilágban is ezt tapasztalhatjuk, a tigriskölyök is játszva tanulja meg a vadászatot, az emberek esetén is egyszerűbben, jobban rögzülnek a dolgok a játék alkalmazása során. Mindezek okán van szükség a játékos testnevelés is, minden nap természetesen, és az a mozgáskoordináció mellett a figyelem-koncentrációt és számos más dolgot fog együttesen fejleszteni. A gyerekek érzékszerveiken keresztül fogadják be a világot, melyet fokozatosan feldolgoznak, és a mozgás ehhez alapként szolgál. Elcsépelt mondás, hogy keveset mozognak a mai gyerekek, de attól még igaz, és ne felejtsük el kiegészítésül hozzátenni, hogy emellett zömében rosszul is mozgatják őket. A kicsik átélt mozgásélménye meghatározó lesz arra nézve, milyen kedvvel és intenzitással várják és csinálják majd a foglalkozásokat. A pedagógusokban megvannak egyfajta beidegződések, melyek jobbára idejétmúltak mára (körben és egy-helyben járás erőltetése, sokat ismételt mozdulatok, stb.). Ezeken a káros bevésődéseken nehéz változtatni, de igenis szükséges, ha célt akarunk érni.
Akkor nagyobb a baj a testnevelés vonatkozásában a milyenséggel/minőséggel, mint az időtartammal/gyakorisággal?
Mindkettővel adódnak problémák. Mindenhol az országban tapasztalható, hogy a mindennapos testnevelést frissítő tornának keresztelik át, és akként is alkalmazzák. Viszont egy mai gyereknek már nem elég a frissítő torna, csak az esetben lenne az, ha mint egy korábban felnövekvő, ő is kerítést és fát mászna, ugróiskolázna otthon is, és egyéb elfoglaltságai lennének. A mai ifjaknál nem ez a helyzet, nekik komoly testmozgás kellene, napi minimum félóra, és ami még a lényeg, hogy nem teremben, hanem kinn a szabadban. A friss levegő mellett a kültéri foglalkozás azért is fontos, mert a teremben csak totyognak a gyerekek, nem tudnak pl. fogócskázni, a falba, a társukba ütköznének, ha nem korlátoznák magukat. És napjainkban ez a korosztály keveset van kint a levegőn – sokszor autóval hozzák-viszik őket a szüleik – szinte kizárólag az óvoda feladatává vált a gyerekek szabad levegőn való foglalkoztatása. Átlagosan csak fél 11-kor jut ki az udvarra egy gyerek az ebédidőre, vagyis még előtte be kell mennie, elég kevés időt tölt kint, s ehhez még vegyük hozzá, h manapság nem mindenki korán érkezik az óvodába és el is tolódhat ezáltal sok dolog. Plusz gondoljuk el, hogy késő ősszel és télen az időjárás korlátozza még ezeket a beszűkült órákat, perceket is. Nem szoknak hozzá a gyerekek, hogy a sport és a szabad levegő fogalmait összekapcsolják , és hová vezet ez, hát oda, hogy az iskolát is befejezve, aki még hajlandó sportolni, az lehetőség híján választja a belső teret, vagyis a konditerem lesz a fejében egyetlenként felmerülő alternatíva a testmozgás megoldására. Az úgymond helyesen szocializálódottak szerencsére elmennek azért kocogni vagy kerékpározni. Az úszásoktatást is megemlíteném, szerintem hathatósabb lenne, ha nem az iskolában - ahol kevesebb rá az idő már - volna kötelező elem az, hanem be kellene építeni az óvodai programpontok közé, a nagycsoportosoknál lehetne kiválóan alkalmazni.
Az interjú teljes egészében elolvasható az Öt mozgásos játék óvodásoknak című kiadvány aktuális számában.
