Az eltérő fejlettségi szintek és az eltérő fejlődésmenet nyilvánvalóan eltérő bánásmódot kíván meg. A differenciálás természetesen nem valósulhat meg a nevelési időtartam minden pillanatában maradéktalanul. Ennek alapvetően két oka van.
– Az egyik a rend és rendszeresség, amely elsősorban a szokások betartásán alapul, amelyek a közösségi létforma elengedhetetlen ismérvei. Rend, szokások szabályok, alkalmazkodás, egymás igényeihez igazodás nélkül nem létezhet csoportos nevelés. Nem is lenne jó, ha nem léteznének ezek a szabályok, hiszen a közösségi életmód a szocializáció feltétele, amely nélkül egyetlen ember sem lenne képes társadalomban élni, a társadalmi szabályoknak és normáknak megfelelni. A keretek azért is fontosak, mert azok nélkül elvész a gyermek. Sőt, túl korai „kis felnőtt” lesz belőle, hiszen neki, magának kell döntenie, hogy mikor, mit, hogyan lehet csinálni, noha ezek jelentős része még a felnőtt dolga, nagyon sokáig.
– A másik ok prózai: lehetetlen minden percben, minden gyerek egyéni szükségleteinek megfelelni. De, mint látjuk, erre nincs is szükség.

Differenciálatlan megoldásokkal, egyszerre, egy célt kiszolgálva, egyféle feladatot teljesítve viszont nem lehetséges az egyén saját képességeinek megfelelő irányú, mélységű és tempójú fejlődés. A differenciálás tehát akkor valódi, ha egyes helyzetekben különbözőek
– a célok,
– a feladatok,
– a módszerek,
– az eszközök,
– az időkeretek és
– a visszacsatolás,
– az értékelés módja.

A differenciálásnak vannak sajátos módszertani elemei:
– Ilyenek a projektek, amelyek alkalmat adnak arra, hogy egy-egy gyermek különböző időben és módon kapcsolódjék be egy-egy tevékenységbe, különösen a tanulásba.
– Ilyen a csoportmunka, amely során a gyermekek akkor lesznek eredményesek, ha összedolgoznak, és persze ilyenkor mindenki a saját képességei szerint tesz bele a nagy közösbe. Ilyen az egyéni munka is, amely során a gyermekek, spontán, vagy irányított módon önállóan oldanak meg feladatokat.
– Végül pedig: ilyen a párhuzamos napirendi szervezés is. A differenciálás nem valósulhat meg akkor, ha minden tevékenység egyszerre zajlik. Az egymásra várás, az egyszerre történő tevékenységek eleve kizárják azt, hogy a gyerekek elmélyülten dolgozhassanak. Az egyszerre mozdulás végképp ellehetetleníti, hogy mást és másképp, más és más időkeretben valósíthassanak meg bármit is a más és más gyerekek. Így alakul ki az a napirendi szervezés, amely során a gyerekek egy része – saját választása szerint – játszik vagy tanul, míg mások irányítva, de önálló munkát végeznek, megint mások az óvodapedagógussal dolgoznak, netán van, aki reggelizik mindeközben, vagy uzsonnázik, lehet, lesz, aki a cipőkötést gyakorolja, és a gondozási teendőit tanulja. Ezzel a megoldással valóságossá válik a diverzitás, a különbözőség értékének kiemelése, tiszteletben tartása.

A párhuzamos napirendben a játék és a tanulási idő (többnyire, de nem mindig) egybefolyik, van, aki játszik, van, aki tanul. Sokszor persze együtt és irányítva teszik ezt az életkor és a képességek függvényében. A játék és a tanulási idő tehát nem egymást követik, hanem egymással párhuzamos időben, ha tetszik, nem függőlegesen, hanem vízszintesen zajlik.

A cikk teljes egészében elolvasható az Óvodai Vezetési és a Nevelési Módszertani Tanácsadó januári számában.