Az esélyteremtés nagy kihívás. Ezt csak akkor tudjuk biztosítani, ha változó feltételeket teremtünk az igényeknek, a körülményeknek és a képességeknek megfelelően. Az esélyegyenlőség vagy méltányosság nem pusztán a sokféle tanulási forma gyakorlását jelenti, hanem azt, ha a másságot nem pusztán elfogadjuk, hanem értéknek tekintjük. Ez a diverzifikáció jelenléte, annak „helyzetbe hozása”.

− A meritokrácia, azaz az értékalapú, a teljesítményt előtérbe helyező gondolkodás a modern világ egyik jellemzője. Kisgyermekkorban sajátosan alakul, hiszen sem az óvodában, sem a kisiskolában nem szabad a gyerekeket pusztán csak a teljesítményük alapján értékelni.

− A huszonegyedik században állandó hálózatban élünk, a pedagógusok és a gyerekek is. Az óvodások még többnyire csak látják ezt, az iskolások már ebben vannak jelen, egyszerre a valóságban és a virtuális térben. A pedagógiai minőségi munkán kívül − hogy mikor, hogyan lehet, kell használni a netkultúrát − van más vetülete is ennek a ténynek. A konnektív, közös tanulási formák, a kollaboratív együttműködés a mai sikeres vállalkozások alapjai. Messze vannak még ettől a kicsik, de az alapokat éppen a csoportmunka és a közös ismeretszerzés által tudják elsajátítani.

− A tudás, ha nem illeszkedik a mindennapok közé, elszáll. Ez nem jelenti azt, hogy a műveltségnek nincs jelentősége, és csak a kompetenciáknak van. Nyilvánvaló, hogy ezek egyfajta egyensúlyára szükséges törekedni mindkét intézményben. Ugyanakkor a tudás akkor lesz adaptív, akkor biztosítja a fennmaradást, ha az felhasználóképessé válik. Mindenkinél máshol húzódik meg az adaptivitás határa.

− Nemcsak a pedagógusok életében van jelentősége a reflexiónak, az önelemzés képességének, hanem minden ember életében. Az elemzőképesség, a visszacsatolás, a javítás, a korrekció részben képesség, de részben igény kérdése is. Mindkét intézményben – eltérő technikákkal és feladatokkal – kitűzhető cél az erre való nevelés.

− Éppen a korrekció és az együttműködés „termelte ki” a resztoratív megoldások szükségességét. A helyzeteket, hibákat, konfliktusokat nem büntetni, hanem megoldani, kijavítani, helyreállítani szükséges, érdemes. Ez részben személeti hozzáállás, részben pedagógiai kultúra, technika kérdése.

− A reziliencia képességét is kisgyermekkorban tudjuk megalapozni. Ennek hiánya komoly hátrányt jelent a későbbi életutak megalkotásában. A rugalmas alkalmazkodás, az új befogadására való igény és képesség a ma emberének szinte már „megélhetési” tulajdonsága.

Az intézményi szubszidiaritás egyfajta önállóságot és identitáserősödést is jelent. Annak ellenére, hogy törvények és rendeletek szabályozzák a pedagógiai munkát, fontos, hogy a konkrét megoldásokat a saját intézményükben tudják és akarják kialakítani a pedagógusok.

Ez természetesen nem jelenthet elszigeteltséget és felelőtlen önállóságot sem. Ezért fontos a szinergián alapuló teammunka, amikor a közös tennivalók átfedéseket és részben együttes, részben önálló, de egymással is összefüggő feladatokat és megoldásokat jelentenek.

Végül érdemes megemlíteni azt is, hogy a kipróbálásra váró kísérletek akkor számítanak érvényesnek, ha azok tényalapú módon evidence based) szerint bizonyíthatók. Ehhez idő kell, sok-sok kísérlet, próbálkozás. Ugyanakkor a pedagógiai gyakorlatban nélkülözhetetlen a szabad intuíciók általi nevelés is. A kettő helyes aránya adja a megfelelő megoldást.

A cikk teljes egészében elolvasható az Óvodai Vezetési és Nevelési Módszertani Tanácsadó aktuális számában.