A reformációig a gyerekek Szent Miklóstól várták ajándékokat. Ezek általában kisebb finomságok, alma vagy diófélék voltak.

A reformátorok azonban bevezették a Krisztusgyermek (Kristkindl) alakját, őt akarták megtenni a fő ajándékozónak. A gyermeket nem is kisfiúként, hanem szőke hajú fiatal nőként kezdtek ábrázolni. Szent Miklós alakját azért akarták háttérbe szorítani a protestánsok, mert nem fogadták el a katolikus szenteket.

Luther Márton is keményen bírálta a szentek kultuszát. 1527-ben, Szent Miklós ünnepén tartott prédikációjában így fogalmazott. „Ahogy a kisgyermekeknek is azt tanítják, hogy amikor böjtölnek, imádkoznak és éjszaka kiterítik ruháikat, a gyermek Krisztusnak vagy Szent Miklósnak kell adni őket. De ha nem imádkoznak, ne adj nekik, se virgácsot se almát.”

A családokat a reformátorok arra ösztönözték, tanítsák meg gyermekeiknek, hogy Krisztus minden jó forrása, és az ünnepi ajándékok is tőle származnak. Ez a gyakorlat azonban végül csak Észak-Németországban honosodott meg, ahol a lutheranizmus gyorsan terjedt, míg Dél-Németországban és Ausztriában a katolikusok körében továbbra is népszerű maradt Szent Miklós napja. Igaz, még a protestánsok körében is lassan változtak a régi hagyományok. Olyannyira, hogy Luther közvetlen környezetében is fennmaradt a Mikulás-napi ajándékozás, amint egy 1535-ös feljegyzésből is kiderül: Szent Miklós napján ajándékokat vásároltak a gyermekeknek. Emellett a cselédek, szolgák is ajándékokat kaptak akkoriban. Igaz, itt sok esetben nem valamiféle kedves, vagy nagylelkű cselekedetről volt szó. Azokat a gyakorlati dolgokat adták át, amelyek a törvény szerint megillették a szolgákat.

Egy lutheránus lelkész még a tizenhetedik században is elítélte, hogy az ajándékokat Szent Miklósnak tulajdonítják, ezt „rossz szokásnak” nevezte, mert a szentre irányítja a gyermekek figyelmét, holott tudjuk, „hogy nem Szent Miklós, hanem a szent Krisztusgyermek ad nekünk minden jót testnek és léleknek”. Maga Luther a Szent Miklós-kultuszt nemcsak gyerekességnek, hanem egyenesen hazugságnak tekintette.

Az amerikai karácsonyi szokások globalizációja és az ezekre gyakorolt kereskedelmi befolyások legmarkánsabb példája azonban valószínűleg a Mikulás alakjának egyre egységesebb, nemzetközi megjelenése volt. Mikulást vidám, köpcös, pirospozsgás, vörösbe öltözött figuraként ábrázolták, amihez nem kis mértékben járultak hozzá a Haddon Sundblomnak a Coca-Cola vállalat számára a harmincas évek elejétől készített, a népszerű ajándékozót ábrázoló illusztrációi. Természetesen a karácsonyi hagyományok elterjedését és változatosságát világszerte erősítette az a tény, hogy a huszadik század közepére már az amerikaiak maguk is lelkesen ünnepelték a karácsonyt, rég szakítva a puritán hagyományokkal, és átvéve az Egyesült Államokba vándorolt különböző nemzetiségek szokásait. A karácsonyfa feldíszítése már ugyanolyan ikonikus eleme lett az amerikai karácsonynak, mint a németnek, és az első nemzeti karácsonyfa a Fehér Ház gyepén is megjelent.

A karácsony azonban nemcsak globalizálódott, hanem az adott környezethez is adaptálták. Erre talán a legjobb példa az ausztrál karácsony, ahol a fenyőtűvel és pálmalevelekkel díszítenek otthonokat, grillpartikat szerveznek, amelyeken karácsonyi pudingot kínálnak, sőt, a kontinensnyi államban, ahol ekkor nyári hőség tombol, az ünnepkör idején a Mikulás-sapkát viselő szörfösökkel is találkozhatunk.

A cikk teljes egészében elolvasható az Iskolaszolga című folyóirat online mellékleteként megjelenő Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó januári számában.