Cikksorozatunk második részében végképp nem törekszem teljes körű bemutatásra, hiszen aki mélyebben érdeklődik a Freinet-pedagógia iránt, az rengeteg irodalmat találhat erről a témáról nálam szakavatottabb tollából. Mégis hiszem, fontos tudni, hogy egy-egy pedagógia honnan is indult, miért és milyen célból jött létre, és melyek azok a fogalmak, amelyeket középpontba helyezett.

„A Freinet pedagógia Celestin Freinet (1896–1966) francia reformpedagógus gyakorlatában született az első világháború után, a húszas évek vége felé. Már 1923-tól több évtizeden keresztül olyan módszerek megvalósításán dolgozott, amelyek segítségével eljuthatott egy gyermekközpontú, aktív népiskoláig, ahol a tanári előadások helyett (hiszen egy háborús sebesülés következtében nem tudott egyszerre sokat beszélni) olyan módszerek kerültek középpontba, amelyek a gyerekek önállóságán, aktivitásán, tevékenykedésén alapultak. Freinet az iskolai munka alapjául a közvetlen környezet tanulmányozásából származó gyermeki élettapasztalatot választotta a tudományok elvont bemutatása helyett. Gyakorló tanítóként Adolf Ferriere munkáját megismerve találta meg azokat a pedagógiai elveket, amelyeket személyiségéhez közelállónak érzett.

Gyakorlati pedagógiáját tekinthetjük a reformpedagógiák egyfajta szintézisének is. Dewey, Decroly, Montessori, Ferriere, Piaget, Rousseau, Pestalozzi Winnetka Dalton gondolatai más-más módon lettek részesei pedagógiai rendszerének.

A Vance-ban kialakított, bentlakásos iskolaépületben bontakozott ki a teljes Freinet szakmai életmű, pedagógiai rendszer és gyakorlat. A mindenki számára nyitott iskola megteremtése fűződik a nevéhez: a gyermekközpontú iskoláé. Szakított a tanítás hagyományos formáival, az iskola kapuit kitárta az életre. Egy gyakorlatorientált pedagógiát valósított meg.

Módszerei és elvei a ma óvodájában

Tudjátok-e, hogy mennyi, olyan módszert, elvet, technikát alkalmazott már ebben az időben, melyet a mai napig használunk az óvodai életszervezés során?

A teljesség és a fontossági sorrend igénye nélkül néhány:
– a projektekben történő életszervezés, tervezés,
– az egyéni és csoportmunka, kiselőadások,
– az életszervezést segítő beszélgető-kör,
– a faliújság használata,
– nincs tanári asztal és rögzített padok, asztalok (szükséglethez igazodó átrendezhetőség),
– a gyerekek által szabadon hozzáférhető, választható, használható eszközök, alapanyagok,
– műhelyek, kuckók kialakítása,
– tevékenységközpontú oktatás, nevelés,
– heti, napi, egyéni munkatervek, ütemtervek használata,
– élményekkel át és megélt, tevékenységekben szerzett tapasztalatok mentén történő tanulás,
– a közvetlen természeti, épített és társadalmi környezet lehetőségeinek kiaknázása, tudatos felhasználása a fejlődés elősegítéséhez.

A pedagógusok számára megfogalmazott tanácsaiból néhány:
– Menj ki a négy fal közül!
– Írj saját élményed alapján saját könyvet!
– Rendezd át a teret, hogy minél jobban szolgálja a tevékenységeket!
– Teremts közösséget!
– Építs a gyermeki kíváncsiságra!
– Törekedj a szabad önkifejezésre!

Ezek után talán már érthető a „szerelem” első találkozásra. Számomra elvei és az ezek megvalósítását segítő, kidolgozott technikái kapaszkodókat adnak ahhoz, hogy minél jobban tudjak a változásokhoz, lehetőségekhez, igényekhez igazodni úgy, hogy közben a rám bízott gyerekek fészek-melegben élhessenek, tanulhassanak meg szárnyalni, és közben én magam is tanulhassak, jól érezhessem magam a bőrömben.

Freinet pedagógiája egy olyan nyitott pedagógia (talán az egyetlen), amely nem hogy azt sugallaná, hogy egy kész, követendő, kidolgozott rendszerben kell gondolkodnunk, a leírtakat követve megvalósítanom, hanem pont arra ösztönöz, hogy új helyzetekben, új problémák megoldásához keressük meg az általa ajánlott 29 technika közül a legmegfelelőbbet, és azt formáljuk át a saját helyzetünkre. Ha ez nem lenne eléggé eredményes, akkor építsünk be egy harmincadik (sokadik) technikát, amely rövidebb-hosszabb ideig színesítheti az életünket.

Ötletelő – ahogy a Freinet-pedagógia nálunk „életre kel”

Mielőtt belevágnék ebbe a kavalkádszerű, ötleteket felsoroló részbe, fontosnak érzem, hogy bemutassam a helyet, az óvodát, a gyerkőceinket és önmagunkat, ahol és akikkel mindezek megvalósultak.

Bemutatkozás

Huszonöt–huszonhét eleven, örökmozgó, állandóan kérdező három–hétéves, akik napjában nagyjából száz kérdést tesznek fel. Akik folyamatosan újabb és újabb ötletekkel állnak elő. Akik tágra nyílt szemmel nézik a felhőket, és azonnal mesét kerekítenek a látottakhoz. Akik alig várják az eső végét, hogy pocsolyába ugrálhassanak, és sárból süteményt gyúrhassanak. Akik az egyik pillanatban még hős lovagok vagy űrhajósok, a következőben meg már vad oroszlánok. Egyszóval olyanok, amilyennek egy óvodásnak lennie kell. Ők a Cinegék egy tizenhárom csoportos óvodában, amely három helyen működik Nagykovácsiban. Ebben az óriási székhelyintézményben a mi óvodánk, ahol mi élünk, egy kétcsoportos tagóvoda, ahol szoros a kapcsolat mind a gyerekek, mind a dolgozók és szülők között egyaránt.

Manók és a diófa-tündérek, akik hol segítenek, hol borsot törnek az orrunk alá, és már több mint 10 éve állandó, láthatatlan társaink. Hogy kerülnek ebbe a felsorolásba? Úgy, hogy hisszük, valljuk, hogy minden csoportnak szüksége lenne egy olyan „kabalaféle” figurára, amely „varázslatos”, a mesék világát idéző lényével segítségünkre lehet az életünk szervezése során. Egyrészt azért, mert segítenek a közösség alakításában (hiszen csak a mieink), másrészt motiválható eszközzé válhatnak egy-egy helyzetben. Sőt, még a problémák megoldásában, a konfliktushelyzetek feloldásában is segíthetnek. Nálunk ezek a manók, akiknek az évek alatt már családfájuk is van, amelyhez újabb és újabb ágacskák kapcsolódnak.

A cikksorozat eddig megjelent írásai elolvashatók az Óvodai Vezetési és Nevelési Módszertani Tanácsadó januári-februári számában.