A program, amint a neve is jelzi, akkor még főként – a szó hagyományos értelmében véve – az egészségnevelés vetületeivel foglalkozott:
– az egészséges táplálkozással,
– a helyes öltözködéssel,
– egészségmegőrző családi programokkal, és persze (ha nem is annak teljes spektrumával),
– a lelki egészséggel is.

A program később számos, egyéb tényezővel is bővült, egyre inkább a művészetek központba helyezésével kezdődött az igazi óvodapedagógiai munka.

A különböző művészetekkel foglakozó, azokat aktívan is művelő és oktató munkatársak internetes naplót (a továbbiakban: blog) írtak az alapítvány honlapjára, amelyet később tanítani kezdtek. Ezek alkották a mai képzések alapjait. A blogok sajátossága az volt, hogy egy-egy témát kétféleképpen dolgoztak ki a szerzők:
– az egyik feldolgozást óvodapedagógusoknak szánták,
– a másikat pedig szülőknek.

Ez volt a kezdete annak a törekvésnek, ami a családokkal történő szoros együttműködés alapjait jelenti ma.

Sokkal később született meg a „Nagy Egész”, amely egy kézikönyvben öltött testet. Ez a kézikönyv a teljes tudástárat, mind az elméleti, mind a gyakorlati szemléletet, ismeretket, megoldásmódokat hordozza. Persze a bölcsek köve nincs senkinél, azaz: ott van mindenkinél. Ebből a nézőpontból kiindulva nincsenek receptek, csak ötletek, lehetőségek, megoldások, amelyeket ki-ki a maga környezetéhez és aktuális helyzetéhez igazítva alakíthat át. A névváltoztatást (Blum-program) éppen az indukálta, hogy a régi elnevezés félreértésre adott okot, hiszen a programnak nem pusztán a hagyományos értelemben vett egészségnevelés a célja. (Bácskai Mihály, az alapító nagyapja, eredeti neve Blum volt, ez a név fejezi ki a lelki örökséget.)

A program célkitűzései folyamatosan alakultak és vált mára azzá a komplex, személyiségfejlesztő óvodapedagógiai programmá, amely jellemzi szemléletét, és amely elvek alapját képezhetik a gyakorlatnak is.

A jelen

A családok nem „lecserélhetők”

A Blum-program célja nem kevesebb, mint az, hogy minden gyerek önmaga lehessen abban a közegben, amelyben él, tehát elsősorban a családban és az óvodában. A Blum olyan szemlélettel, programokkal, képzésekkel, ötletekkel kapcsolódik be az óvodai életbe, amely abból indul ki, hogy a gyerek személyiségének kibontakoztatása csak azon a talajon lehetséges, amely talajon ő maga létezik. Ez a talaj persze nagyon is sokrétű és sokszínű. Egyfelől minden kisgyerek tulajdonságokat örököl, másfelől minden gyermek egy-egy családban, valamilyen szociokulturális hátérrel megáldva, szokásokkal teli életmódban nevelkedik.

Ahhoz tehát, hogy a Blum hatni tudjon, a gyerekeket, a szüleiket és az óvodapedagógusaikat egyszerre, egy szemlélettel kell megszólítani, mert akkor tud egészségesen fejlődni egy kisgyerek, ha a különböző közegekben, amelyekben él, megközelítőleg hasonlóan gondolkodnak a testi, lelki és szellemi jóllétéről, fejlődéséről.

A hazai óvodai nevelés kiemeli a családokkal történő intenzív kapcsolat szükségességét, a családközpontú intervenciós szemléletet (lásd: az óvodai nevelés országos alapprogramját). A partneri kapcsolat elengedhetetlen feltétele az is, hogy a pedagógus higgyen is benne, hogy a szülő kompetens saját gyereke nevelésében, még akkor is, ha az netán nem feltétlen követendő. Azonban nem jelenti a kompetencia tiszteletben tartását az, hogy ne próbáljunk segíteni, változtatni, ha szükséges. De, ritka kivételtől eltekintve, a szülő a maga értékrendje szerint jót akar gyermekének, és a maga módján, saját mintái és élményei alapján próbálja nevelni gyermekét.

A legfontosabb: az esélyteremtés

Az óvodai nevelés feladatai közül az egyik legfontosabb az esélyteremtés. Ugyanakkor ki kell mondanunk: az esélyteremtés nem azt jelenti, hogy mindenkit azonos feltételekhez juttatunk, hiszen éppen az a lényeg, hogy mindenkinek más és más feltételrendszerre van szüksége (természetesen az óvodai környezeti rendszeren belül, ahhoz igazodva). Esélyt tehát éppen a változó feltételek megteremtése által adhatunk a kisgyereknek. Ennek megtervezéséhez és megvalósításhoz is ismerni kell az egyes családok dinamikáját, működésmódját, sajátosságait.

Iskoláskorban és még később is az a fiatal és az a felnőtt lesz képes felelősségteljesen részt venni saját életében, illetve alakítani azt, aki kisgyerekkorában olyan közösségben élt, ahol önmagát „szárnyra bocsájthatta”, ugyanakkor fókuszált figyelem helyeződött másokra, a közösségre és a környezetére is.

A nevelés folyamatában jelen kell lennie a „más” gyereknek is.

A Blum azt a kérdést teszi fel, hogy: ki a nem más? A válasz az, hogy minden gyerek más, és mindenkinek önmagához illeszkedve kell fejlődnie – természetesen óvodai környezetben, közösségben, szokások, szabályok, alapértékek mentén.

Meg kell találni azokat az eljárásokat, amelyek az esélyteremtést közösségen belül segítik. Az egyéni bánásmódnak, a differenciálásnak, ugyanakkor az együttlét keretein belül történő fejlődési lehetőségek biztosításának nagyon sok változata – ha tetszik, módszertana – van. Az egyik a művészetek gyakorlása.

Központban a művészetek

A művészeti cselekvések spontán módon jelennek meg, szinte úgy, mint a szabad játék. A művészet gyakorlása nem pusztán szabadon alakul, hanem kreatív és éppen ezért egyéni. Ám bármennyire individuális, mindegyik művészeti ág megélhető közösségi, együttes élményként is. A gyerekek megnyílnak egymás előtt, sőt, gyakran a felnőttek is, így önkéntelenül is levetik az előítéleteiket, vagy a gátlásaikat. A művészetben – az alkotás folyamatában és a műben egyaránt – bármi előfordulhat bárkivel. A gyerekek – épp, mint a szabad játék során – nemcsak azt tapasztalják meg és élik át, ami a valóság, hanem azt is, amikké válnak ők maguk, társaikkal együtt, az alkotás folyamatában.

A Blum abból indul ki, hogy a művészeteknek terápiás hatásuk van. Az óvodapedagógus nem terapeuta, de munkájával el tud érni terápiás hatást is. A differenciálás és a közösség egyszerre történő nevelése folyamatában ennek különösen nagy szerepe van.

Ismerhető a szakirodalomból és tudható a tapasztalatokból is, hogy a zene, az irodalom – ezen belül különösen a mese –, az ábrázolás, bármilyen kézművesség, a bábjáték, a színház, a mozgás vagy éppen a tánc, mekkora hatással lehet az ember önfejlődésére és milyen mértékben kovácsol össze közösségeket, mozgat meg együttes erőket.

A művészeti élmények átélése önmagában is boldogít, azok áttételes hatása pedig hosszútávú, nem is biztos, hogy egzakt módon mérhető. Nem is szükséges direktté tenni valamit, ami eleve szubjektív. Az élmények beépülése és a feldolgozás folyamata nem is egységesíthető. Értéke és értelme éppen a szabad áramlásban rejlik.

Az óvodai tevékenységek rendszerébe eleve beépített mindez, részben az átélt élmények szépségének fejlesztő hatása miatt, részben pedig egyes cselekvések közvetlenebb hozadéka, eredménye miatt. Az úgynevezett fejlesztési területek, a művészetek eszközrendszerével tehát közvetlenül is fejlődnek, ugyanakkor indirekt módon, közvetett formában éli át a gyerek az egyes helyzeteket. Éppen ezért a készségek fejlődésén kívül egész személyiségük is fejlődik.

A gyerekek önmaguk által irányítottan is képesek ezekkel a művészi eszközökkel élni, amelyek az önfejlődés még inkább indirekt változatának tekinthetők, olyannyira, hogy lényegében – mint említettük – a spontán játékkal megegyező ezeknek a cselekvéseknek a mechanizmusa és hatásrendszere. A gyermek játékának mikéntje nemcsak attól függ, hogy milyen a személyiség, hanem attól is, hogy milyen a gyerek háttere, azaz hol él, milyen körülmények között. Az ihletett állapot nem külső tényező függvénye, hanem belső hajtóerőé, és ezért az eredmény, maga a mű, egyéni, soha senkiével össze nem keverhető. Ennek a folyamatnak az elősegítője lehet az óvoda és maga az óvodapedagógus. Az alábbi elemek mind a személyiség fejlődését szolgálják:
– a légkör,
– az idő,
– az alkotás lehetőségei,
– a kreativitás,
– az együttműködés.

A kézművesség

A rajzolás, festés önálló életet is élhet az önkifejezés eszköztárai között, nemcsak a zenével és a zenére történő mozgással, vagy a színjátszással (díszletek, jelmezek tervezése, elkészítése) köthető össze, hanem saját erejével is képes hatni.

A gyerekrajz, különösen a spontán rajztevékenység, önmagában is az öngyógyítás és/vagy az önmegvalósítás sajátos eszköze. A kisgyerek egyes esetekben nem egyszerűen eljátssza a tapasztalatokból leszűrődött élményeit, hanem lerajzolja azokat. Ha a gyerek egy játékeszköz helyett a ceruzához és a rajzpapírhoz nyúl, akkor az éppen olyan spontán játéknak tekinthető, mint bármilyen egyéb játékfajta. A rajzolás ebben az értelemben tehát játék. A játék azonban nem játékos, hanem komoly, így a rajz szerepét is komolyan kell venni. A gyerek, ha belső indíttatásból rajzol, akkor nem egy szimpla emléket vagy indifferens tapasztalatot vet papírra, hanem azokat az élményeket, amelyek jól vagy rosszul, pozitívan vagy negatívan hatottak rá.

A tapasztalatokból élményesszencia lesz, amelyek valamilyen formában – tehát nem feltétlenül valósághűen – megjelennek a papíron.

Az együtt rajzolás is egy lehetséges változat, a közös mű alkotása egy másik élmény, a közösségben együtt átélt valóság közös lenyomata.

A hétköznapi élet is számtalan vizuális alkotási lehetőséget hordoz magában, a konyha művészetétől, a környezet kialakításáig.

A mese, a bábjáték és a drámajáték

A mese és a játék kapcsolódási pontja passzívabb, némiképpen egyszerűbb, mint a rajz és a játék összefüggései, ha a gyerek hallgatja (nem létrehozza) a mesét. Ez a kapcsolódási pont a tudatállapottal függ össze, hiszen mind a játékra, mind a mese felfogására és átélésére jellemző a kettős tudat. Az elmélyült játék folyamatában a gyerek pontosan tudja, hogy ő ki, mint ahogy azt is átéli, hogy kinek a szerepében van, amikor szerepjátékot játszik vagy rajzol. A mese hallgatása során a gyerek beleéli magát egy szerepbe vagy egy meseszituációba, de ha megkérdezik tőle, hogy ő valójában ki, akkor – nagy valószínűséggel – az igazi nevét fogja mondani elsőként.

A szabad mesélés a hallgatásnál bonyolultabb összefüggéseket mutat, hiszen ha a gyerek maga talál ki mesét, esetleg el is bábozza vagy eljátssza, dramatizálja azt, akkor a kapcsolódási pont a játékkal többsíkúvá válik. Különösen bonyolult ez a hatásmechanizmus akkor, ha a játékba bevonódnak a társak, és még összetettebb a jelenség, ha szülők is részt vesznek a dramatizálásban.

A szabad mesélés, a bábjáték és a dramatizálás (számos közös elem miatt) lényegében azonosak a szerepjátékkal. Mindegyikben a tapasztalatokból leszűrt élmények jelennek meg, a valóságot a saját érzelmi beállítódás által megszűrve és átalakítva, szimbolizálva jelenítik meg a gyerekek.

Mesélni lehet egyedül is, de lehet közösen is, egymást segítve, kiegészítve, közös élményt nyújtva.

A cikk teljes egészében elolvasható az Óvodai Vezetési és Nevelési Módszertani Tanácsadó aktuális számában.