Ahhoz, hogy igazán tudjunk ünnepelni, ismerni kell részletesen az ünnep jellegét, tartalmát. Az óvónő ezzel a tudásával szolgálhatja a hozzá járó kisgyermekek és szüleik ünnepre való készülődését. A tartalmi jellemzők továbbadása alapvető fontosságú. Ezek a gondolatok segíthetnek a helyi ünnepi készülődés és megvalósítás tartalmi elemeinek kiválogatásában, és az ünnepi percek tartalmi kiépítésében (díszítésben, tevékenységek szervezésében, ajándékozásban).

Karácsony napját  négyhetes adventi (Úrjövet) időszak előzi meg, ennek első vasárnapjával kezdődik az egyházi év. A karácsonyi ünneplés december 24-én a szentestével, karácsony vigíliájával veszi kezdetét, amelyen régi hagyomány szerint virrasztottak, böjtöltek és imádkoztak, ennek a hagyománynak a nyomai maradtak fenn az ilyenkor feltálalt halételekben. A karácsony katolikus liturgiájának sajátossága a három szentmise: az éjféli mise, a pásztorok miséje és a karácsonyi ünnepi szentmise. A liturgiamagyarázat szerint az éjféli mise Jézus (az Ige) örök születését, a hajnali pásztorok miséje a megtestesült Ige földi születését, az ünnepi mise ezekkel együtt az ember kegyelmi újjászületését ünnepli. A karácsonyt, amelynek latin neve Nativitatis Domini, Natalis Domini (Az Úr születése), a nyugati kereszténység december 25-én, a keleti január 7-én ünnepli. A húsvét mellett ez a kereszténység teológiailag második legnagyobb ünnepe, egyben világszerte a szeretet, az öröm, a békesség, a család, az otthon napja.

A keresztény tanítás szerint Jézus Krisztus Szűz Máriától született Betlehemben, és ennek időpontja – amelyet Dionysius Exigius apát számított ki az ötödik században – lett az egész földkerekségen általánosan elfogadott időszámítás kezdőpontja. A karácsony szó gyökere valószínűleg a latin incarnatio (’megtestesülés’), más felfogás szerint a szláv jövevényszavaink legősibb rétegéből származó, a téli napfordulóra utaló korcun (’átlépő’) igenév. Ezzel a szóval a magyaron kívül csak a keleti szlovákok, a máramarosi ruszinok és a huculok jelölik az ünnepet.

Mivel az evangéliumok nem nyújtottak támpontot Jézus pontos születésnapjának megállapításához, kezdetben azt többféle időponthoz kötötték, majd évszázadokig január 6-án, vízkeresztkor ünnepelték. A karácsony időpontja a 325-ben tartott niceai zsinaton különült el a vízkeresztétől, és került át december 25-ére. (Az ortodox keresztényeknél szintén december 25. a dátum, amely a Julián-naptárnak a Gergely-naptárhoz viszonyított késése miatt esik január 7-re.) Az abban a korban népszerű Mithrász-kultuszban ugyanezen a napon ünnepelték a Napisten születésnapját és a sötétség feletti győzelmet, ami alkalmat és lehetőséget teremtett a kereszténységnek a pogány ünnep ellensúlyozására, egy új eszmeiséggel való felváltására.

A pápa karácsony napján délben ünnepi Urbi et Orbi (a városnak, azaz Rómának és a világnak szóló) áldást ad a vatikáni Szent Péter-bazilika erkélyéről. Karácsony ikonográfiájának központi témája a jászolban fekvő újszülött Jézus szüleivel, Máriával és Józseffel. A katolikus templomokban karácsonykor megtalálható betlehemi jászol állításának szokása Assisi Szent Ferenctől ered, aki 1223-ban az éjféli misére egy barlangot rendezett be. A protestáns egyházak karácsonya puritánabb a katolikusénál, templomaikat ekkor sem díszítik fel.

A karácsonyfa-állítás a 17. századtól, német területről terjedt el, a karácsonyi ajándékozás a kezdetektől szokásos. A hagyományos magyar paraszti kultúrában a népszokások közé tartozik a betlehemezés, a paradicsomjáték, a kántálás és a vacsora.

A magyar karácsonyról

A néphagyomány szerint a karácsonyi asztal fontos szerepet játszott az ünnepkor. Az asztal díszítésének és az étkezésnek szigorú rendje volt. A feltálalt fogásoknak mágikus erőt tulajdonítottak. Régebben a karácsonyi abroszt tavasszal vetőabrosznak használták, és abból vetették az első gabonamagvakat, hogy bő termés legyen. A megterített asztalra gabonamagvakat helyeztek, és abból adtak a baromfiaknak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született. Később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de volt, ahol a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, jó termést remélve.

December 25-én következik a karácsonyi ebéd vagy a karácsonyi vacsora. A család, esetleg a nagyobb rokonság ilyenkor összegyűlt, hogy együtt fogyassza el a karácsonyi ételeket. A magyaroknál a bensőséges családi együttlét általában 24-e estéje (szenteste), míg a nyugat-európai országokban többnyire 25-e.

A nem vallásos népesség körében a karácsony általában a szeretetet, a családi együttlétet jelképezi. Karácsonykor elterjedt szokássá vált megajándékozni szeretteinket. (Sajnos a kereskedem a karácsonyt megelőző hetekben igyekszik kihasználni az ajándékozás szokását, és reklámdömpinggel próbálja bevételét többszörözni – ezzel sokszor pusztán fogyasztási lázzá torzítva az ünnep hagyományos és valódi lényegét.)

A betlehemezés a legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi szokások közé tartozott, amely egy több szereplős dramatizált játék volt, és az egész országban ismertek, nagyon sok helyen ma is gyakorolják. A falusi betlehemezés legfontosabb eleme a betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes játéka volt. A dramatizált játék fő eleme a Kisjézust imádó három pásztorról szóló bibliai történetre, köztük a nagyothalló öreg pásztor tréfás párbeszédére épült. A betlehemezés fő kelléke egy templom alakú betlehem volt, amelyben a szent család volt látható. A pásztorjáték szereplői voltak a kistemplomot vivő két angyal, a három pásztor, illetve a szatmári országrészben őket kiegészítette a huszár és a betyár alakja.

Az adventi időszak az előkészület, a várakozás, a reménykedés ideje, amelyet régebben böjttel is megszenteltek. Ezért emlegetik a szegedi öregek kisbűt, tápaiak ádventbűt néven. Szerdán és pénteken szigorú böjt volt, szombaton pedig húsételtől való megtartóztatás. Ezeket a böjtöket az ország több vidékén az öregje, így a bokortanyák evangélikus tirpák népe is tartotta. A zajos mulatságtól is tartózkodott, csak a disznótorok családias hangulatában olvadt egy kissé föl.

Régen ádvent kezdetét éjféli harangszóval jelezték, amelyet hazánkban egyes helyeken (így a budai cisztercita plébániatemplomban) felújítottak. Az advent igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a hajnali mise vagy angyali mise, a régiségben aranyos mise, liturgikus szóval roráté adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa.

A hívek a hajnali sötétben várják a napfényt, a Messiást, mint hajdan a próféták. Hagyományőrző helyeken alig veszik észre, ami pedig egyébként nehezükre esik: a korai fölkeléssel, a hóval, faggyal járó áldozatot. A havat különben még a templomba menés ideje előtt illik elsöpörni.

Az egyházi év az adventi idővel kezdődik, közelebbről pedig advent első vasárnapjával. Ez nincs egy meghatározott naphoz kötve, de első alkalma mindig a karácsony előtti negyedik vasárnap. Tehát az adventi idő négy teljes hét. A négy adventi vasárnap csak abban különbözik egymástól, hogy az első alkalommal megterítjük az Úr asztalát. Ettől eltekintve az egész adventi idő Krisztus jövetelére figyelmeztet (advenio = ’jövök, eljövök’; adventus = ’megérkezés, Krisztus érkezése’). Az adventnek négyes tekintetét kell figyelembe venni.
– Először: Krisztus az, akinek eljöveteléről jövendöltek főként az ószövetségi próféták; az egész Ószövetség könyve végeredményben nem egyéb, mint Krisztusra irányuló előremutatás.
– Másodszor: Krisztus az, aki a prófétai jövendölések szerint valóban eljött, megérkezett karácsonykor.
– Harmadszor: Krisztus az, akit az állandó mában, a mindenkori jelenben naponta várni kell, hogy újból minden napon megérkezzék; a jövetelvárás tehát legyen a szív állandó történése.
– Negyedszer: Krisztus az, aki a maga idejében eljön ítélni eleveneket és holtakat, amint ezt az Apostoli Hitvallás tanítja.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. Mégis túl idő és tér vastörvényén, amelynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk, és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel, és örök újszülöttként a karjai között tart.

Az adventi időszak varázslatos hangulatát nemcsak a karácsonyi várakozás keresztény mitológiája alakította ki, hanem a téli sötétségben a melegre, a fényre, a megújuló életre vágyódás ősi hite is. A téli napfordulóig egyre rövidebbek a nappalok, viszont egyre több a minket körülvevő sötétség. Ehhez kapcsolódóan mondják, hogy az adventi koszorún ilyenkor azért gyújtanak meg hétről hétre több gyertyát, hogy karácsonyra világosság legyen ott, ahol Jézust várják. Az adventet az ötödik század óta tartják. A karácsony ünneplésével együtt terjedt el, a kezdetektől összetartozik a két fogalom: karácsony és advent, a felkészülés és az ünneplés. A négy vasárnapból álló adventi időszakot VII. Gergely pápa rendelte el.

Az Óvodai Vezetési és Nevelési Módszertani Tanácsadó decemberi számában számos érdekességet és módszertani ajánlást olvashat a karácsonyról.