Hosszú ideje foglalkoztatja, legfőképpen természetesen a pedagógustársadalmat, hogy a valamilyen szinten sérült egyéneket hogyan lehet együttnevelni, oktatni, fejleszteni ép társaikkal, olyan szintre emelni őket, hogy a társadalom hasznos tagjaivá válhassanak, munkába állhassanak.

Integráció a felmérések tükrében

A „jobban be kell vonni a fogyatékos embereket a társadalmi életbe” gondolat szinte valamennyi Európai Unióhoz csatlakozott országban támogatott. Az erről készült felmérések alapján, amikor is 1-től 4-ig mérő skálán kellett értékelniük ezt, 3,7 pontot kapott.  Ez azt jelenti, hogy a nagy többség így gondolkozik. Sokak által feltett kérdés, hogy hogyan, milyen módszer alkalmazásával válhat valóra a fejlesztésük, majd beemelésük a társadalomba. Ennek a módszernek egyrészt alkalmazkodnia kell a megváltozott kultúránkhoz, másrészt figyelembe kell vennie a speciális szükségleteket.

Célok és dokumentumok

Az integrációs törekvések egyik célja leegyszerűsítve (pedagógiai szempontból) természetesen az, hogy a fogyatékosokat és épeket együtt képezze, nevelje intézményi keretek között. A gondolat alapja, hogy a fogyatékosok társadalmi integrációjának előfeltétele az iskolai, illetve óvodai integráció megvalósulása.

A fogyatékosok bevonása az oktatási rendszerbe az Európai Unió oktatáspolitikával foglalkozó ajánlásaiban is megjelenik. Az Európai Unió Tanácsa egy 2000-ben kiadott direktívájában a fogyatékosok esélyegyenlőségét próbálja szabályozni a munkaerőpiacon. Még 2003-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése is elfogadta azt az ajánlást, amely szerint az esélyegyenlőség megvalósulását továbbra is ösztönözni szükséges: ennek adott hangot a fogyatékkal élők éve is.  Az új Országos Fogyatékosügyi Programról szóló OGYI határozatban az integráció elve feltételezi, hogy a fogyatékkal élők, a mindennapjaikban kapcsolatot tudjanak tartani más emberekkel, illetve társadalmi és gazdasági intézményekkel is. Tehát, biztosítani kell számukra az érintkezés feltételeit, és a társadalom tagjait érzékenyebbé kell tenni az elfogadásukra. Kimondja azt is, hogy minden indokolatlanul szegregáló intézkedés szakmai felülvizsgálatra szorul.

Elfogadás társadalmi szinten

Az integrációról sokunk asszociál az elfogadás, alkalmazkodás fogalmára, ami természetesen helyénvaló is. A kérdés és egyben a probléma is az, hogy egy többségi oktatási intézmény tagjai elfogadják, befogadják, és egyben alkalmazkodnak is fogyatékos társaikhoz, de ez az alkalmazkodás vajon milyen szinten jelenik meg az általuk befogadott személytől, illetve hozzátartozóitól? Az integrációt nem lehet egypólusú folyamatként értelmezni, nemcsak az épektől igényel empátiát, hanem amennyire ez elvárható, az integrált személytől is. Ez azonban már egy másik eszmefuttatás anyaga lehetne, mert ebben az írásban, most azokat az európai modelleket integrációval, inklúzióval kapcsolatos elméleteket tekintem át röviden, amelyek ösztönzőleg hatottak, illetve hatnak a magyar pedagógiára. Az egyes országok között jelentős eltérések vannak abban, hogy milyen mértékben és milyen módon valósult meg, illetve hogyan értelmezték az integráció gondolatát.

A fent említett Dokumentációs Központ egyik felmérése szerint az európai népesség körülbelül 10–15 százaléka valamilyen fogyatékossággal él. A magas arányszám életre hívta a társadalomban, hogy mélyebben és áttekintőbben kezdjenek foglalkozni a fogyatékosüggyel, és a társadalom nagyobb része (ahogy annak pontos számadatait már említettem) az integrációjuk mellett foglalt állást. A sérült emberek természetes együttélése az épekkel még nem valósult meg, de a fiatalabb nemzedékekben már jól észrevehető az irántuk tanúsított nyitottság, tolerancia, segítő szándék. Legtöbbjük már korai életéveikben megismerkedett, együtt nevelkedett valamilyen speciális igényű gyermekkel, tapasztalatot szerzett róluk, így később is nagyobb biztonsággal tudja kezelni a velük kapcsolatos interakciókat, viselkedési helyzeteket. Egyértelművé vált, hogy a felnőtt társadalom is csak akkor lesz nyitott, elfogadó, ha a tanulás szociális része már kora gyermekkorban megkezdődik.

Az uniós államok gyakorlata

Még 1990-ben az uniós tagállamok Miniszteri Tanácsának határozata aláírásával elkötelezték magukat az integráció mellett, 1996 óta pedig az uniós stratégia is átfogja és segíti a társadalmi integrációt. Ennek alapelvét – sok más mellett – a „normalizációs elv képezi, amely szerint a fogyatékos emberek életfeltételeit maximálisan közelíteni kell a normáliséhoz (Skandinávia).”

A tagállamokban nem egységesek az integráció megvalósulásának formái, más a finanszírozási rendszer, illetve a személyi és tárgyi feltételek biztosítása is. A szakterminológiában is találhatóak különbségek. Például a fogyatékos egyént (disability handicap, Behinderung, Impairment, Deficience) speciális-nevelési szükséglettel (special educational needs) rendelkezőként definiálják.
„Az angol nyelvű szakirodalom az inklúzió kifejezést használja széles körűen, amely tulajdonképpen a fogyatékosoknak nem csupán az épekkel történő együtt, egy térben tanulását, hanem az adott iskolai közösségbe való teljes befogadását, optimális fejlesztését jelenti. Bonyolítja a helyzetet, hogy ez a terminológia egyes nyelvekben már egészen más jelentéssel bír.”  

A cikk teljes egészében elolvasható az Óvodai Vezetési és Nevelési Módszertani Tanácsadó márciusi számában.