„Egyszer volt, hol nem volt, Igaz volt vagy mese volt?

Nem tudom, de az biztos, hogy szóról szóra ezt mesélte nekem a tavaszi szellő, amikor kimentem a Békás-tóhoz barkaágat szedni a húsvéti tojásfámhoz. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy »négyszögletes, kerek erdő« a Mátrában, Galyatetőn. Ennek az erdőnek pontosan a közepén volt egy tisztás és annak a közepén egy hatalmas, vénségesen vén tölgyfa, amelynek az ágai között, fagyöngy házaikban laktak az erdei manók királyostul, királynőstül. A törzsén lévő pihe-puha fészekben lakott Pöttyös, a világot járt gyöngybagolyfióka és a törzse alatt egy üreginyúl-család, ahol született három nyúlfióka. Ebből ketten úgy néztek ki, mint minden üregi nyúl, de a harmadik olyan hosszú fülű volt, hogy egyből el is nevezték Hosszúfülnek, akinek a hallása olyan éles volt, hogy messziről meghallotta még a sas szárnyának suhogását is, de nemcsak erről vált híressé, hanem arról is, hogy minden erdőlakót meg tud nevettetni azzal, ahogy ugrabugrál a réten, és közben mulatságosan tud grimaszolni. Hosszú, hosszú tél után végre kitavaszodott, és végre valahára Hosszúfül előbújhatott az üregéből, hogy újra együtt játszhasson a barátaival: – Piroskával, a katicalánnyal, – Lászlóval, a vitéz és hősies szarvasbogárral, – Surranóval, a mezei egérrel, – Fürgével, az őzsutával, – Sompolygóval, a rókafival, – Tányértalppal, a gubancos szőrű medveboccsal és

– nem utolsó sorban a legjobb barátjával, Pamaccsal, a mezeinyúl-család legkisebbik lányával. Kiugrált hát a kedvenc tisztásukra, és jókedvében, jó hangosan hívogatni kezdte őket: – Kör, kör, ki játszik, csak Piroska hiányzik! (Vitéz László, Surranó, Fürge, Sompolygó, Tányértalp és Pamacs is hiányzik!) A hívó szóra szép lassan mindenki elő is került, de aj-aj, mit látott a mi nyulunk? Minden barátja kedvetlenül érkezett.  – Hát nektek meg mi a bajotok? Olyan savanyú képet vágtok, mintha mindannyian éretlen vackort reggeliztetek volna! – Az a baj, hogy közeledik a húsvét! – válaszolták a barátai. – Azzal meg mi a bajotok, hiszen az azt jelenti, hogy megérkezik a tavasz, és sokat játszhatunk együtt: fogócskázhatunk, bújócskázhatunk, fürödhetünk a patakban… és még sorolta volna tovább, amikor a többiek a szavába vágtak. – Ez mind igaz, de húsvétkor, amikor minden embergyerek meglepetéseket talál a kertben, házban, akkor mi hiába keresgélünk, mert a Húsvéti Nyúl még soha semmivel nem lepett meg minket. Ezért aztán olyan szomorúak vagyunk, hogy még játszani sincs kedvünk – és ezzel hátat fordítottak, és elballagtak.  Hosszúfül meg egyedül maradt a tisztáson. – Gondolkozz! Gondolkozz! Gondolkozz! – mondogatta magában, magának miközben le és föl sétált a réten. Egyszer csak hangosan felkiáltott. – Megvan! Én ugyan nem a Húsvéti Nyúl vagyok, hanem csak egy üregi nyúl, de idén, ebben az évben én leszek az, aki meglepi a barátaimat! Igen ám, de vajon mi kell ahhoz, hogy én lehessek a Húsvéti Nyúl?

Keresett gyorsan egy madártollat, és már írni is kezdte a listát: tojás, festék és víz. – Nem is hosszú a lista – gondolta magában – hiszen vizet tudok venni a patakból. Tojást tudok kérni a tyúkanyótól, de ekkor hirtelen rájött, hogy azért nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen hiába ad a tyúkanyó tojást, ha az akkora, hogy sem Piroska, sem Vitéz László, sőt még Surranó, a kisegér sem tudja felemelni. Arról nem is beszélve, hogy Tányértalp meg biztos, hogy rögtön összeroppantaná a mancsával. Hiába törte a fejét, nem tudott rájönni a jó megoldásra. Aztán az is eszébe jutott, hogy arról sincs fogalma, hogy mivel is fesse meg a tojásokat, hogy azok valódi hímes tojásokká változzanak. Hosszas fejtörés után azonban eszébe jutott, hogy ki is segíthet: hát persze, hogy Pöttyös, a világot járt gyöngybagoly. Nyakába kapta a lábát, és kiabálni kezdett: – Pöttyös, Pöttyös! Ébredj! – Mi a baj? Ki kiabál? Ki ébresztett fel a legszebb álmomból? – hallatszott egy zsörtölődő hang az odú mélyéből. – Pöttyös! Kérlek, segíts nekem! Szeretném a barátaimat jó kedvre deríteni, és kitaláltam, hogy meglepem őket húsvétra, de nem tudom, hogy mivel tudnám színesre festeni a tojásokat, és azt sem tudom, hogy honnan szerezzek olyan picurka tojásokat, amiket elbír a katica, a szarvasbogár és a kisegér is! Ráadásul azt sem tudom, hogy a medvebocsnak milyet adjak, mert a hatalmas mancsaival a tyúkanyótól kapott tojást biztosan széttörné. – Lassabban egy kicsit, kérlek! – válaszolta a bagoly – Menjünk szép sorjában! Figyelj jól, és írjad! Festékeket kérhetsz a fáktól, bokroktól, virágoktól. Sárgát a kikericstől és a körömvirágtól, barnát a diófától, bordót a bodzától, lilát az ibolyától, pirosat a málnabokortól és rózsaszínt a vadrózsa bogyóitól. Picurka tojásokat a hangyakirálynőtől és a gyíktól kérhetsz. Kicsit nagyobbakat a teknőstől és a siklótól, tyúktojástól nagyobbat a libától, és végül, amikor körbeutaztam a Földet, emlékbe kaptam egy strucctojást, amit most szívesen neked adok, hogy Tányértalp barátod se maradjon meglepetés nélkül. Remélem, hogy tudtam segíteni! – mondta Pöttyös két ásítás között, és visszament az odújába aludni.

A mi nyulunk meg útnak indult, kért és kapott is tojásokat a hangyától, a gyíktól, a siklótól, a teknőstől és végül a tyúktól és a libától is. Összegyűjtötte a festőnövényeket is, és boldogan indult a patakhoz vízért, de jaj, mit látott! Egy csepp víz sem csörgedezett a patakban. Teljesen elkámpicsorodott.  – Most mi lesz? Hiába segítettek annyian, mégsem tudja meglepni a barátait! Az nem lehet! Ki kell találnia valamit! – Bagoly, bagoly! Ébredj és segíts! – kiabálta újra. – Mi van már megint? Ki zargat? – Én vagyok az Hosszúfül, és segítened kell, mert hiába gyűjtöttem össze a tojásokat és a festéknek valókat, mert nincs víz a patakban, és nem tudom kikeverni a színeket! – Az nem lehet! – válaszolta a bagoly. – Maradj egy kicsit csendben! – Igazad van. Nem hallom a patak csörgedezését. Nem tudom, hogy mi lehet a baj, de azt tudom, hogy ki segíthet! A fa koronájában élnek az erdei manók. A királyuknak van egy féltett kincse, egy varázsgömb, amibe ha belenéz, mindent lát. Menjünk el hozzá, és kérjük meg, hogy nézze meg, mi lehet az oka annak, hogy elnémult a patakunk! – Jaj, Pöttyös, te könnyen beszélsz, mert tudsz repülni, de én nemhogy repülni nem tudok, de még fára mászni sem. – Gyere bátran, majd én segítek! – válaszolta Pöttyös, és hol húzta, hol tolta Hosszúfült egészen addig, amíg fel nem jutottak az ágak közé, ahol sűrű levelű buborékházakat találtak, amelyekben a szivárvány minden színében tündöklő manók laktak, akik érdeklődve állták körül a váratlan vendégeket. – Hát ti, mit kerestek nálunk? – kérdezte egy tűzpiros ruhás manó. – Szeretnénk találkozni a manókirállyal, mert tudnunk kéne, hogy hol és miért veszett el a patakunk vize – válaszolta Pöttyös. – Jó helyen jártok. Én vagyok a manókirály, és tudok nektek segíteni. Előhozta a varázsgömbjét, belenézett, és így szólt: – Aj-aj! Nagy a baj! Három helyen is elzáródott a vízmeder. Először a forrásánál látok egy icinke-picinke vízi tündért, aki hiába próbál egy nagykövet és a rajta pöffeszkedő békát odébb taszítani, nincs elég ereje, és a forrás nem tud kibújni a föld alól. Aztán baj van ott is, ahol a patak vize a folyóba ömlene, mert rádőlt egy hatalmas diófa, amelynek törzse elállja a víz útját, és már a hódok is elkezdtek belőle várat építeni maguknak. Végül a folyó torkolatánál, ahol a tengerbe ömlene, hatalmas jégvár állja a víz útját, amelyben egy jégsárkány lakik. Amennyiben mind a három helyen segíteni tudtok abban, hogy a víz szabadon folyhasson medrében, újra lesz víz a patakunkban. Pöttyös és Hosszúfül kétségbeesetten néztek egymásra: – Hogyan is tudnák kiszabadítani a vizet? Ők ehhez túl kicsik, és nem elég erősek. Ekkor megszólat a manókirály mellett álló aranyos ruhában tündöklő királynő: – Ne ijedjetek meg a nagy feladattól! Segítségül szívesen mellétek adjuk az útra a sárga manót, hogy a hideg, jeges tengernél segítsen. A barna manót, aki a fák kertésze, és a kéket, aki a vizek oltalmazója. Így öten már biztos, hogy minden akadályt le tudtok győzni, de vigyázzatok, hogy a bajokat visszafelé sorrendben kell megoldanotok, mert ha fordítva kezdtek hozzá, akkor mindent, de mindent elárasztana a víz, és a rét mocsárrá változna! Jó utat és járjatok szerencsével!

Útnak indultak ők öten: a nyúl, a bagoly és a három manó. Először a tengerhez mentek, ahol tanácskozni kezdtek arról, hogy hogyan is tudnák a jégsárkányt és a jégvárát az útból eltüntetni. – Van egy ötletem! – mondta a sárga manó. – Hívjuk segítségül a Napot! Először csak halkan, aztán egyre hangosabban csalogatni kezdték a Napot: »Süss ki, Napocska, itt apád, itt anyád, sót törünk, borsót törünk, tökkel harangozunk!« Végül a Nap kibújt a felhők közül, és a melegével olvasztani kezdte a jégvárat, és a sárkány mérgesen fújtatva messzire szállt. »Jégsárkány a jégvárában, terpeszkedik egymagában, Mérgesen néz körbe-körbe, jéghegyet fúj minden percben, Morgolódik, zsörtölődik napsütésben olvadozik.«

A patak torkolatánál, ahol a folyóhoz ért, a barna manó segített. Ágakból, mohából építettek egy olyan varázslatosan szép hódvárat, amely átívelt a folyó felett, és a patak vize szabadon áramolhatott. A hódnak meg annyira megtetszett, hogy egyből beköltözött, és a hatalmas fatörzset így már kihúzhatták a vízből. »Diófa dőlt a patakba, a hód várrá szétrágcsálta, Elállta a víznek útját, egy kis csepp sem juthat ott át! Hej, vára, vára, nadavára vára Diófa tetejébe, annak a közepébe. Hej, várat vesd ki, hej, várat vesd ki! Hórukk! Hórukk!«

A patak forrásánál a kék manó és a kistündér dugták össze a fejüket, és egyszer csak énekelni kezdtek: »Béka, béka, brekeke, elkergetlek messzire: Gólyát látok, egy lábon állok…« Amikor ezt a varangy meghallotta, úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Így elgörgethették a követ, és abban a minutumban zubogni kezdett a víz a föld alól, és a nyúlfink végre megfesthette a húsvéti tojásokat. A katicának bíborszínű hangyatojást. A szarvasbogárnak barna gyíktojást. A teknősét lilára festette, és Surranónak szánta. Sárga tyúktojást az őzikének és bordó libatojást a rókafinak. A strucctojást málnalével pirosra festette Tányértalpnak, és a legszebbet rózsaszínűre Pamacsnak a legszebb mezeinyúl-lánynak.

Húsvét hajnalban a tisztás szélén álló bokrok aljába eldugdosta a hímes tojásokat, és újra rázendített a hívogatóra: »Kör, kör, ki játszik?”« – és amikor már minden barátja ott volt, így szólt: – Kitaláltam egy jó játékot, amitől lehet, hogy jobb kedvre derültök: tojáskereső. – Minek? – kérdezték a többiek nagy búsan – Úgysem találunk semmit! – Na, próbáljuk ki! – kérte Hosszúfül, és közben nagyon somolygott a bajsza alatt. Kedvetlenül ugyan, de mindenki nekiállt keresgélni, és egyszer csak az őzsuta egy nagyot kiáltott: – Nézzétek! Találtam egy szépségesen szép, napsárga tojást, amelyik pont akkora, hogy fel is bírom emelni! – Én is! Én is! – hallatszott most már mindenhonnan, és csak hordták és hordták a színes tojásokat a rét közepére, és mindenkinek fergeteges jó kedve támadt. Hosszúfül meg csak mosolygott magában, és nem árulta el a titkot, hogy a Húsvéti Nyúl idén az erdőben egy kis segítséggel ugyan, de ő volt. (Remélem, a titkát ti is megőrzitek!) És itt most már akár vége is lehetne a mesének, de van még valami, amit elmesélt nekem a szél. Szóval, ahogy ott játszottak a barátok a réten, egyszer csak azt vették észre, hogy repedezni kezdenek a tojások. A legkisebből előbújt egy hangyagyerek a következőből egy gyíkocska, aztán egy kisteknős is előbújt. Kiscsibék és kislibák szaladgáltak mindenfelé, és végül egy hosszú lábú, hosszú nyakú madárra emlékeztető csodabogár is előkerült, akiről senki, de senki sem tudta, hogy ki lehet. (Ti kitaláltátok, hogy milyen állat bújt ki a legnagyobb tojásból?) És ugyan a hímes tojások mindegyike ripityára tört, de állataink mégsem szomorkodtak, hiszen újabb barátokra találtak, és most már tényleg: Itt a vége, fuss el véle, kerek erdő közepébe.”

További mesék, ötletek és hasonló érdekességek olvashatók az Óvodai Vezetési és Nevelési Módszertani Tanácsadó aktuális számában.