Az óvodapedagógus és a tanító tanulást, fejlődést segítő szervezése

Részfeladatok:

− A képességek szerinti tervezés, részben az egyénekhez igazodva, részben pedig az azonos, vagy éppen az eltérő képességek ismeretében kiscsoportokhoz alakítva a témákat és azok feldolgozási módjait.

− Ehhez ismerni kell a gyermekeket. A nyomon követésnek, a gyermek megismerésének kiemelt szerepe van. Az óvodában kötelező a nyomon követés. Nagyon jó, ha a szülőkön kívül (ez alapelvárás) a leendő tanító is megismerheti az óvodapedagógus véleményét a gyerekről (a személyiségi jogokat figyelembe véve). A standard mérés és a nyomon követés célja és módszerei nem azonosak. Az előbbi bemért mintán keresztül az átlaghoz mér, az utóbbi pedig követi a gyerek részképességeinek (egyenként) önmagához képesti fejlődését.

Ma már alapvető a differenciálás a gyakorlatban, ami sokkal több összetevővel jár, mint gondolnánk. Lehet és kell is differenciálni

• a célokat,
• a feladatokat,
• az időkeretet,
• a módszereket és
• az ahhoz kapcsolódó eszközöket, valamint
• az értékelési módokat (kit miért és hogyan emelünk ki, motiválunk).

A tapasztalatok biztosítása nélkül nincs korszerű tanulás. Sok útja és módja van az élmények és tapasztaltok megszerzésének a valóságos megtapasztalástól, kipróbálástól, felfedezéstől a virtuális tevékenységekig.

− Az aktivitás, az állandó cselekvés, a folyamatos manipuláció a kisgyermekkori tanulás állandó kísérője.

− Sajátos a felnőtt részéről történő verbális megsegítés is. Egyfelől állandó a szöveges, szóbeli segítségadás, magyarázat, másfelől mindez nem helyettesítheti – ebben a korban még – a tényleges cselekvést.

− A differenciáláshoz tartozik a csoportmunka és az egyéni helyzetek megteremtése. Mindkettő fontos. Az egyén leginkább a saját útját járva fejlődik, ugyanakkor a csoportos tanulás alapozza meg

• az együttműködés,
• a későbbi csoportmunka,
• a hálózatban tanulás képességeit,
• a közösséghez tartozás élményét,
• a normarendszer kialakulását.

− A sokféleséget és a folyamatos aktivitást az is segíti, ha a tudástartalmakat projektekbe, tématervekbe tervezzük, ezáltal is bízva és inspirálva a többféle megoldást.

− A párhuzamosan végezhető napirend az óvodában könnyebb, egyszerre többféle cselekvést is végezhetnek a csoportszobában a gyerekek. Az iskolai tanulásban is megvalósítható ez, bár másképpen. Lehetnek csoportok, akik a tanítóval dolgoznak, lehetnek, akik más feladaton gondolkoznak együtt, és lehetnek egyéni munkát végzők is.

− Kiindulópontnak kell tekinteni mindkét intézmény tanulásszervezésében a konstruktív tanuláselméletre történő építést. E szerint a sikeres tanulás egyik feltétele az, hogy az ismeretek a meglévő ismeretek közé ékelődnek be, ezáltal teremtve, konstruálva új tudást. A tanulás módja is egyéni, sokféle út létezik, kiemelt a deklaratív (logikai) és a procedurális (intuitív, készségeken alapuló) folyamat.

További közös, azonos személeten és közelítő gyakorlaton alapuló eljárások

− A tanulás − és egyáltalán, a közösségben való részvétel − akkor lesz sikeres, ha a pedagógusok együttműködnek a szülőkkel. A családközpontú intervenció egy szemlélet, amely azt jelenti, hogy nem pusztán a szokásos együttműködési formát alkalmazza a pedagógus, hanem azt, hogy minden szülőt kompetensnek tekint saját gyermeke nevelésében akkor is, ha éppen nem ért vele egyet. Ez természetesen nem jelenthet elvtelen alkalmazkodást, sőt, esetenként beavatkozást is igényel, hanem éppen azt fejezi ki ez a fogalom, hogy minden család, minden szülő más és más, ezért gyermekeik megsegítéséhez a velük való partneri munka nélkülözhetetlen.

− A szülőkkel történő együttműködésnek, valamint a differenciált bánásmódnak egyaránt egy sajátos formája, variációja a művészetpedagógiai eljárások komplex rendszere. Minél több művészeti ágat „kapcsol be” a pedagógus, annál hatékonyabb lesz a különböző hátterű, személyiségű és képességű gyerekek és szüleik együttműködése. A művészetek gyakorlása közben ugyanis − hasonlóan a játékhoz − spontán folyamatot élnek át az emberek, amelyek felszabadítják az érzelmeket, oldják a feszültségeket, kifejezik a félelmeket és a vágyakat.

− Szükség esetén mindkét intézményben fontos igénybe venni a külső szakemberek segítségét. A pszichológus, a mentor, a szociális munkás, a gyógypedagógus vagy fejlesztőpedagógus részben jelen vannak az intézményekben (sajnos többnyire nem kellő mennyiségben és óraszámban), részben muszáj őket felkeresni, ami nagyon komoly többletmunkát igényel a pedagógusok részéről. E nélkül azonban nem lehetséges az egyénekre és/vagy kiscsoportokra szabott, tehát hatékony, tanulás.

− Mindezekből következik, hogy az inkluzív, befogadó pedagógia is hasonló személeten és gyakorlaton alapszik a kétféle korosztállyal foglalkozó intézményekben. A befogadó szemlélet az alapja a differenciáló gyakorlatnak, ami nélkül nincs integrációs helyzet. Mindez vonatkozik a hátrányos helyzetű, a sajátos nevelési igényű, a tehetséges, ezek „keveréke”, sőt, minden egyes kisgyermekre is.

− Végül, de nem utolsó sorban, mindkét intézménybe ma már a Z illetve az alfa gyerekek járnak. Ők már az Y generáció gyermekei, akik számára a digitális kultúra alapélmény, „benne van a vérükben”. A hálózatos tanulás (sajátos csoport, illetve csoportmunka, a párhuzamosan sokféle információ befogadása, az azonnali tudás megszerzése, a visszacsatolás objektív volta mind ennek az „új” generációnak a jellemzője. Ebben a korban, tehát három- és tízéves kor között (persze változó célokkal és lehetőségekkel) nem a számítógép (tablet, telefon) kezelésének megtanítása a feladat, hanem azok sokoldalú használata, alkalmazása, kiegészítve a többi információszerzés útját. A digitális eszközök az esélyteremtés hordozói is egyben, hiszen az ezekből nyert tudás és készségek megszerzése, a képességek fejlődése egyformán biztosított mindenki számára, feltéve, ha bárki az óvodában és az iskolában hozzájuthat az eszközökhöz, és ha nem az otthoni tanulás az értékelt tudás alapja.

 A cikk teljes egészében elolvasható az Óvodai Vezetési és Nevelési Módszertani Tanácsadó aktuális számában.