Aztán ismét egy másik jelenet jut eszembe: felnőtt asszony kiabálva, szinte sírva toporzékol az utcán. Szintén a hiszti tüneteit produkálja. De ugyanezt érzem, amikor hetvenöt éves nénit látok kiabálva sírni-jajgatni, alig lehet megnyugtatni, mert megijedt egy kutyától. Szintén a hiszti jeleit mutatja.

Tehát azt tapasztalom, hogy minden korban az élet adta körülmények között előtörhetnek azok a tünetek a viselkedésünkben, ami a hisztire jellemző. A felnőtt ember felel a tetteiért, de a kisgyermekkor más: ott mi felnőttek vagyunk felelősek gyermekeink viselkedésért.

Mit érzünk mi felnőttek, ha hisztizik a gyermekünk? Van megoldás?

Ezt a kérdést mindenki felteszi magának, mert akár van gyereke, akár nincs, sokszor kerül hisztis gyermek közelébe. Éppen ezért nagyon jó lenne, ha nem ítélnénk el egymást, nem tolnánk a felelősséget egymásra, nem dühöngenénk, nem akarnánk bebújni mi is a föld alá. Hanem megbeszélnénk, hogy mikor mit teszünk, és hogyan próbáljuk megoldani a gyerek körüli életvitelt, életmódot, hogy minél többször elkerülhessük, megelőzhessük, megállíthassuk a hisztit. Vagy egyáltalán tényleg szükséges megfékezni? Ezt is sokan sokszor megkérdezik.

A gyermek viselkedésében megjelenő hisztit valami mindig kiváltja. Ezt előre nem tudhatjuk, hogy mi. De ha ismerjük a gyereket, sokkal több esélyünk van a helyzetek olyan megoldására, ami lecsökkenti a hiszti számát, ami megoldást hoz szülőnek, gyereknek egyaránt a problémák kezelésében.

Idézetek felnőttek hisztiről alkotott véleményeiről:

„A felnőtteket általában 2 dolog zavarja a hiszti kapcsán:

Először maga a hisztiroham, amikor a gyerek magából kikel és akár 30−40 percen keresztül is képes az önkontrollját elveszítve, sírva toporzékolni, nyafogni.

Másodszor a hisztirohamok gyakorisága, amikor gyakorlatilag az egész nap azzal telik, hogy a kicsi éppen nyafog valami miatt…” (Vida Ágnes blogján olvasható bejegyzés)

Recept nincs, csak ajánlások

Törekedjünk arra, hogy a hiszti kialakulásához vezető utakat feltárjuk, és a gyermek ismeretében keressünk megoldási módokat, eszközöket, módszereket. Olyan módszereket válasszunk, amiket el is tudunk fogadni, és a gyermek ismertében úgy gondoljuk, hogy ez illik hozzá a legjobban.

Segíthet, ha hiszti után próbáljuk nyugodtan kideríteni, hogy mi okozhatta a dühkitörést. Ez segíthet abban, hogy egy jobb megoldást találjunk az adott helyzettel való megküzdésre.

A szülői, nevelői mérges hangulatbüntetést behódolást eredményezhet, ami nem megoldás.

A helyzetváltoztatás jelenthet megoldást. Ha mindenáron olyan eszközzel akar játszani, ami számára veszélyes, el kell venni tőle az eszközt, és eredményesen elterelni a figyelmét más eszközzel. Például egy bábbal.

Másik mód a nyugalomteremtés. Teremtsünk nyugalmat a gyerek körül! A nyugodtan játszó gyerek nem akarja elhagyni a játékteret. Ilyen esetben a rá váró ebédről beszéljünk neki, vagy más, számára érdekes, esetleg szeretett tevékenységet említsünk meg. Ne szakítsuk meg határozott utasítással a játék elmélyültségét, vezessük át a következő tevékenységbe! Ehhez kell igazi mély gyermekismeret és sokszor találékonyság. De vigyázzunk, a túl sok magyarázat is okozhat ellenállást, ami ismét hisztihez vezethet.

Határok állítása és következetes megtartása − igazán ez vezet eredményre. Azonban a túl sok határ felállítása ellenállást válthat ki. Kevés határ, de annak szigorú betartása a jó módszer.

Sokszor a közlekedési járművön a félelem messziről kiolvasható a gyermek szeméből. Ilyenkor nagyon jól megelőzhető a hiszti a teljes odafigyeléssel, a biztonság és szeretet maximális megadásával. Ha együtt utazunk a gyermekkel, ne telefonáljunk, hanem vele foglalkozzunk.

A jól együtt töltött időszak alatt, amikor nagy a harmónia a gyerek és a felnőtt között sok dicséret hangozzon el. Ez a megerősítést segíti, a jó örömérzeteket élménnyé alakítva mély nyomot hagy a gyermekben és felnőttben egyaránt.

A hiszti megelőzése mindig eredményesebb, mintha már gyógyításról kellene beszélnünk. A gyógyító folyamat valami komolyabb lelki sérülést feltételez, ez nemcsak egy próbálkozást és egy egyszerű ellenállást mutat, hanem mélyebb problémát. Lehet, hogy ehhez külső segítség is kell, lehet, hogy szakemberre van szükség. Vagy olyan nagyfokú körülményváltozást igényel, ami közvetlenül a gyermek körül élő felnőttek életében kell, hogy változást okozzon. Például ha a bölcsődéből az apával nem akar hazamenni, csak az anyával, akkor ott a felnőttek közötti kapcsolat is lehet ok, ami előidézi a hisztit. Persze ez lehet feltételezés is, az általánosításoknak mindig fennáll az a veszélyük, hogy félrevihetik az embert a problémák megoldásában. Valamint ami jó az egyik gyermeknél, az nem biztos, hogy segít a másiknál.

Nagyon fontos, hogy hiszti alatt ne érezze a gyermek a szeretetmegvonás egyik fajtáját sem. Pedig sokszor hangzik el az a fenyegetés, hogy „ha nem hagyod abba, itt hagylak, nem szeretlek.” Ez a gyermeki bizonytalanságot elmélyítheti, és az ebből való kilábalás hosszú folyamat útján szűnhet csak meg, ha egyáltalában megszűnik, és komoly alapot ad a későbbi életkorokban a hisztik fellángolásához.

Van olyan gyermek, aki úgy beleéli magát a hisztibe, hogy nem lát, nem hall közben. Ilyenkor a beszéd nem használ. A megnyugtató megszokott mozdulatok, netán ének, ringatás, amit megszokott, a biztonságba való elhelyezés, az elkülönítés, a csend, vagy éppen a zene vezethet eredményre.

A megszokott és egyáltalában nem megszokott viselkedés is segíthet, de a kapkodás és a türelmetlenség csak ront a helyzeten.

A cikk teljes egészében elolvasható az Intézményvezetői Tanácsadó című folyóiratban.