A játék azonban sokkal komolyabb és összetettebb jelenség, mint ahogy azt első hallásra megítélhetjük. A játék nem egy vidám „valami”, ami a kisgyerek életében meghatározó, és amit majd idővel kinő. Az igazán kreatív felnőtt nem tudja és nem is akarja kinőni a játékra vonatkozó aspektusokat, noha a játékának motivációja, mennyisége, és főként a minősége átalakul.

A 21. században élő felnőttek, mint minden korban, sikeresek akarnak lenni, a siker titka és útja azonban − úgy tűnik − markánsan eltérő az eddigi sikerorientált úttól. Első megközelítésre a fogyasztói társadalom diktátuma tűnik elő, ami egyfajta túlzott önérvényesítésre, ha tetszik, egoizmusra utal. „Mert megérdemled!” Ezt sugallják a reklámok és a közvélekedés is. Az asszertív felnőtt magatartás azonban már megengedőbb, humánusabb megközelítés. Az asszertív személyiség nem egyszerűen önérvényesítő, hanem „ügyérvényesítő” is. Egy ügy eléréséhez pedig sokszor a saját, jó esetben egyedi és kreatív önfejlődés is elengedhetetlen.

A legjobb példák erre a startup-szerű cégek, amelyek – pontosabban: amelyeknek tagjai − bizonyítják, hogy valami igazit elérni csak álmok megvalósításával lehet, amely romantikus megközelítés korántsem „csak” romantikus, hanem önfejlesztő, kitartó, kemény, és nagyon komoly együttműködésen, konnektív alapú munkával lehetséges. Az együttműködés egyfajta (nem mai keletű) polgári érték, amelynek igen sokféle megnyilvánulási formái lehetségesek.

Úgy tűnik, a 21. században az együttműködés új formát eredményezett, amely régen túl van már a kísérleti szakaszon, beépült a hétköznapi valóságba is, az emberi együttélést alakította, változtatta meg bizonyos értelemben. A digitális kultúra másfajta társas normákkal és egészen másféle érintkezési viselkedéssel jár, mint bármely azt megelőző variáció. A hierarchia, ha tetszik, a függőlegesen szerveződő kapcsolatok alakulnak át vízszintes, egyenértékű, azonos esélyekkel induló viszonyokká abban a virtuális világban, amely a gyakorlás során már egyáltalán nem virtuális, hanem nagyon is valóságos.

Játék, tanulás és az erkölcsi fejlődés

Az erkölcs − kicsit önkényes, sőt informális megfogalmazásban, de szintetizáló megközelítésben − a következő adaptív formát jelenti: szabályok, minták együttese, amelyek az ember magatartását, viselkedését, viszonyulásait irányítják, önmaguk és mások biztonságos együttműködésének érdekében. Adaptívnak azért nevezhetjük, mert ez a megközelítés azt fejezi ki, hogy szükségszerű, az emberi együttélés nem létezhet ilyen „felhasználóbarát” létforma nélkül.

A normakövetés kisgyermekkorban még szó szerint a felnőtti és kortársi mintára épül.[1] A hivatalos elméletek gyakorlati megvalósulása a szokásrendszeren alapszik, tehát azon, hogyan tudja a kisgyermek a tapasztalatait a cselekvés szintjére emelni, és később ezek hogyan épülnek be − kezdetben még látens, majd később tudatos − értékrendjébe.

A kicsi gyerek közösségi élménye − leszámítva, de nem mellékesként értékelve a családi szocializációt − a kortárscsoporttal történő találkozása során kezdődik. A szembesülés, hogy „ki vagyok én” mindig akkor válik érdekessé és fontossá, amikor meglátom a „másikat” is.

[1]Piaget, 1927., Kohlberg, 1958.

A szembesülés a másikkal, sőt, a többiekkel is, felveti az egyén és a közösség viszonyát. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kettő egyensúlya tudja csak megteremteni a harmonikus társas viszonyt. A sokszínűség polifóniája nem jelent értelmetlen beolvadást, asszimilációt, hanem

− együttlétet,

− alkalmazkodást,

− kompromisszumokat és

− akár egyéni, és/vagy csoportos győzelmeket is eredményezhet.

Csak az önmagában megerősödött, szeretett, elismert egyén képes és akar tenni a közért, cselekedni másokért. Az egyéni bánásmód és a közösségi nevelés tehát nem szemben állnak egymással, hanem egymás nélkül nem is léteznek.

Pici gyerekeknél a játékban alakul ki elsőként mind a szembesülés önmagával és a másikkal, mind pedig az érvényesülés megoldási stratégiái.  A játék spontán jellege, szabadsága nem diktál megoldásokat, csupán megköveteli azokat; így ki kell találni, fel kell fedezni azokat a szabályokat, amelyek az együttjátszáshoz szükségesek.

Még egy fontos, az emberi boldogsághoz és boldoguláshoz nélkülözhetetlen tulajdonság, amely kialakul a játék során, és amely erkölcsi értelemben is jelentős: ez pedig a döntés és a választás képessége. Az életünk választások és döntések tengere, sokszor észre sem vesszük, hogy benne vagyunk egy „helyzetben”, amelyet egy adott lépéssel tudunk csak megoldani. Az adott lépést csak a lépések közötti választással, majd egy végső döntéssel tudjuk csak megtenni. A kisgyermek játéka is ilyen lépések sorozata. Mit játsszunk, kikkel játszunk, hogyan játsszunk, melyek a fiktív − ki nem mondott, rejtett, az adott játék lényegét hordozó − szabályok. (Nagyon egyszerű esetekről van szó kisgyermekkorban: például egy autókerék csak autókerék lehet az adott pillanatban az adott gyerekek szerint, vagy lehet éppen kormány is, vagy bármi más.) A játékban mint szabad cselekvésben történő alkalmazkodás eredményezi az egymás iránti segítségadást (például óvodai naposi munka), vagy az elfogadást (például integrációs helyzetben a sajátos nevelési igényű gyerekekkel való együttlét), nem beszélve a tanulásról, amely a következő életszakasz legfőbb tevékenysége lesz. A tanulás már nem spontán, nem belülről irányított, hanem „kapott”, elvárt, kért cselekvés. Az erre való felkészülés a játékon keresztül valósul meg elsőként.

 A cikk teljes egészében elolvasható a Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó című lap októberi számában.