Pihenés versus fejlesztés

A nyári hónapok közeledtével számos kérdés merül fel szülőben és pedagógusban egyaránt:
– Mire való a nyári szünet?
– Kire és mire hallgasson a szülő?
– A szívére, és hagyja a gyerekét pihenni, élvezni a vakációt, vagy a pedagógusra, aki esetleg gyakorlást javasol a nevelési év befejeztével is.

Mint gyakorló gyógypedagógus, gyakran kapok kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy a fejlesztés vagy a korrepetálás, legyen az bármilyen jellegű is, folytatódjon-e nyáron, a nyári szünetben is, vagy sem? Nehéz erre egyértelműen válaszolni, mert a terápia szüneteltetésének előnyei és hátrányai sok tényezőtől függnek.

Nyugalmi periódus az éréshez

A különböző irányú és tematikájú fejlesztések során azért azt le kell szögeznünk, hogy szükség van terápiás szünetre, hiszen a fejleszteni kívánt készségek beépüléséhez időre, nyugalmi periódusra van szükség. A kérdés csak az, hogy ez kinél mennyi. Minden gyermek más és más, az érési folyamatok különböző időintervallumokat ölelnek át, így természetesen azt is nehéz meghatározni, hogy kinek, mikor és mennyi időre van szüksége a tanult dolgok interiorizációjához.

Egyéni fejlesztési tervek

Ez, döntően egyénfüggő, és kapcsolódik hozzá egy másik tényező is. A foglalkozások megszakításának időpontját és hosszát ugyanis nem feltétlenül mi, fejlesztők határozzuk meg. A fejlesztések általában az iskolai, tanulmányi időszakkal, tanévvel párhuzamosan, illetve annak üteméhez alkalmazkodva valósulnak meg, ez pedig nem egyértelműen esik egybe a terápiás tervben előre meghatározott időponttal. Az egyéni fejlesztési tervekben – jó esetben – bekalkuláljuk az automatizáció időszakát, hagyunk időt a képességek megfelelő beépülésére, megszilárdulására, de a terv azért mégis csak terv, mert a tényleges helyzetben változtathatunk rajta, ha az indokolt. Egyáltalán nem biztos, hogy a fejlesztett gyermek abban a tempóban fog haladni, úgy fogja megérteni és beépíteni az elsajátítandó képességeket, ahogy azt a terv írásakor, végiggondolásakor elképzeltük. Ebből adódóan hol kissé előrébb, hol pedig hátrébb tartunk a fejlesztésben a terv időpontjaihoz képest. A fejlesztésben pont ez a szép, ettől válik ez a munka rettentően kreatívvá, illetve kényszerít rá az alkalmazkodásra és a rugalmasságra a fejlesztőt, megtanítva nekünk a gyors váltásokat, az újratervezés képességét.

Jogszabályi keretek

A fejlesztésekre vonatkozó jogszabályi előírásokban a szülőknek lehetősége van a fejlesztést igényelni a szünetek ideje alatt is, illetve a fejlesztést biztosító intézmények jórésze a tanítási szünetekben sem zár be. A szabadságolások és a megszokás miatt azonban ezekre az esetekre sem az intézmény, sem a szülők nincsenek igazán felkészülve. Szakmailag sok esetben nem helyes a több hónapnyi kihagyás, de a pedagógusok is elfáradnak év végére, a pihenés és a feltöltődés nekik is jár, hogy utána újult erővel tudjanak munkához látni. A terápiák folyamatosságát meg lehetne oldani helyettesítésekkel, így a terapeuta is tudna pihenni anélkül, hogy megtörné a fejlesztés folyamatosságát, de a legtöbb esetben ez elképzelhetetlen, mert a terapeuta és a gyermek közötti kapcsolat általában nem helyettesíthető. Nagyon nehéz lenne elképzelni, hogy egy autista vagy egy mutista (szorongás vagy lelki trauma miatt nem beszélő) gyermeket, egyik héten X, másik héten Y lát el, amíg a biztonságot nyújtó és jól megszokott fejlesztő éppen szabadságát tölti. A fejlesztés hatékonysága és megvalósulása ezekben az esetekben erősen megkérdőjelezhetővé válna.

Fejlesztés nyáron

A fejlesztés vagy a „nyári iskola” azért megvalósulhat másképp is. Ha már nyár és jó idő, akkor használjuk ki az időjárás adta lehetőségeket! Tartalmas és igazán fejlesztő környezetet biztosíthatunk gyermekeink számára, ha kitörünk a négy fal zártságából, és kivisszük őket a természetbe, a jó levegőre. Ha alaposan végiggondoljuk, és globálisan szemléljük a fejlesztőfoglalkozásokat, illetve az azokon résztvevőket, rájövünk, hogy sok esetben mi pedagógusok szabályozzuk és irányítjuk úgy a gyerekeket, hogy aztán azokat a képességeit kezdjük el fejleszteni, amit mi magunk „tiltottunk” meg nekik. Egy kicsit talán eltúlzott, de szemléletes példával próbálom mindezt érzékeltetni: nem engedjük meg a gyerekeknek, hogy fára másszanak az óvodában, hiszen ez balesetvédelmi okokból teljesen érthető. Esetleg otthon is egy túlságosan is óvó-védő környezetből jön egy kisgyerek, ahol a szülők sem ösztönzik a gyermeket a szabadban lévő elfoglaltságokra, vagyis tegyük föl, soha nem mászott fel még semmilyen fára, vagy alig-alig van szabadtéri élménye, és ezzel együtt más tapasztalata. Majd megjelenik ez a gyermek az óvodai vagy egyéb fejlesztőtornán. Amit eddig szabályoztunk és nem engedélyeztünk, most mesterséges keretek között megtanítjuk és begyakoroltatjuk vele. Természetesen nem az a baj, hogy nem tud fára mászni, hanem az, hogy például a mászás és annak elmaradása sok egyéb képesség hiányát és zavarát vonhatja maga után. A fent említett leegyszerűsített példa a valóságban nyilvánvalóan nem így jelenik meg, de jól mutatja, hogy a múltban vagy akár a közelmúltban is, miért nem volt szükség ilyen mértékű és ilyen sokféle fejlesztésre.
Ez felvet egy másik gyakran elhangzott kérdést is.

Miért nőtt meg a fejlesztésre „ítélt” gyermekek száma?

A számuk évről évre nő – ehhez nem kell a statisztikai adatokat bújni, akár szülőként, akár pedagógusként nézzük, mindenféle bizonyító erejű számadatok nélkül is meglátjuk, saját bőrünkön tapasztaljuk a nem tipikus fejlődésmenettel bíró gyermekek megjelenését a különböző intézményekben.

„A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2017/2018-as tanévre vonatkozó előzetes köznevelési statisztikai adatai alapján a tavalyi tanévhez képest tovább nőtt a sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekek száma a magyar oktatásban”–  írja a Magyar Nemzet. Az idén ősszel indult tanévben összesen 87 411 SNI-s diák tanul az iskolákban, ez a tavalyi számhoz képest 1700-zal több gyerek (a 2016/2017-es tanévben ez a szám 85 700 volt).” (A sajátos nevelési igényű gyermekek a köznevelési törvény alapján az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, aki szakértői bizottság véleménye alapján valamilyen fogyatékossággal bír, halmozottan fogyatékos, illetve pszichés fejlődési zavarban szenved, például autista. Ide tartoznak még a szintén különleges bánásmódot igénylő beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő [BTMN] tanulók is.)  Ez a fajta létszámemelkedés természetesen nem az iskolában, hanem már az óvodáskorú gyermekek körében is jelentkezik.

A cikk teljes egészében elolvasható az Óvodai Vezetési és Nevelési Módszertani Tanácsadó aktuális számában.